Nagy Olga - korántsem egyedül - a realizmust epizódnak tekinti az emberi szellem történetében, csalókának bizonyult illúziónak, amely ahelyett, hogy érthetővé tette volna a világot, eszménye, a ráció, a haladás révén inkább mind áttekinthetetlenebbé. Az irodalom és a mese közös eredetéből, a mítoszból indul ki, az irodalmiságban és a szóbeliségben közös világlátásból. Ugyanaz a kulturális örökség vált a beavatottak irodalmává, a beavatatlanok népmeséjévé, de mindegyikben megőrződött a "hősközpontúság" és a "hőssel szemben álló gonosz", a "happy endes lezárás", a szándék, hogy a való helyett annak javított mását adva vigaszt nyújtson a történet. Azonos társadalmi felismerés, tapasztalat fejlődik ki a mitikusból eredő "magas" és "mély" kultúrában: a modernben, a népmesében egyaránt kifejeződik az abszurd. Az előbbiben visszatérésként az ősihez, az utóbbiban közvetlen örökségként. E felismerésből kiindulva kezdte újra alaposabban vizsgálni a tréfás mesék "kiforgott" világát, amelyben profán és mitikus harcol, majd megbékél egymással. Négy fejezetben, a tárgy meghatározta szempontból az irodalmi esztétikum történetét mondja el az őskultúrától a modernig: Lotman, Dumézil, Meletyinszkij után is tud újat mondani.