Több mint három évtizedes mesegyűjtés és folklórszociológiai kutatás után most jött el számomra a szintézisteremtés ideje. Ha eddig jobbára csak a mese variációs lehetőségeit mutattam be, azt, hogy miképp alakíthatja a népi képzelő- és alkotóerő a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó mesekincset - most már a miértekre is feleletet szeretnék adni: melyek azok a mozgástörvények, amelyek a mese sajátos esztétikumát meghatározzák.
A mese esztétikai megközelítésével eddig olyan kiváló tudósok foglalkoztak, mint Honti János, Max Lüthi, V. Propp és mások, akik a mesét művészi szövegként kezelték. Magam is ezen az úton haladok tovább, csakhog nem archívumi anyag alapján dolgozom, mert megítélésem szerint a mese ebben az állapotában - az eleven hagyományozódás folyamatából kiszakítva - már holt szöveg, Lotman találó kifejezésével élve: csupán "sírfelirat". Kutatásaim alapjául olyan közösségek szolgálnak, amelyekben huzamosabb ideig tanulmányozhattam a mese mozgástörvényeit; vagyis olyan körülmények között figyelhettem meg a művészi szöveg esztétikai értékváltozásait, amelyekben a mese még a maga életességében, mozgásában és alakulásában üzenetet hordoz egyén és közösség számára. "A népmese" valójában mindig absztrakció, az élő népmesét pedig az egyén és a közösség tudatszintje, társadalmi helyzete, tehetsége, lelkülete határozza meg.

A népmese évezredes csiszoltságában zárt világ. Ezt a zártságot azonban egy sajátos nyitottság ellenpontozza: jelképessége ugyanis lehetővé teszi a legkülönbözőbb tudatszintű egyének és közösségek számára is üzenetének megfejtését és továbbadását