Állítólag csak annak szólhatnak egy életre a barátságai, aki idejekorán meghal. Valóban? Engem – személyes érintettség okán – régóta izgat a kérdés. A szitakötő a barátság és a nemzedék regénye.

Kérdés, mire jutott a múlt század közepén (1950, plusz–mínusz valamennyi) született generáció. Nyolc főhősöm (és néhány „kültag”) a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek. A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet. Mire elég hat évtized? Mit értünk el, s miről maradtunk le? Mit tanultunk, s miből nem? Mit felejtettünk el, s mi vésődött belénk örökre? (Ha ugyan létezik olyasmi, hogy „örökre”.) Számba vehető a várható jövő is.

Sok a szitakötő-zizegés ebben a regényben. És, az egyik szereplő szavait idézve: sok a férfisírás. De nem több, mint a közös nevetés.