Heller Ágnes legújabb könyvét többszörös véletlen szülte - vagy inkább a véletlen maszkja mögött alakoskodó aktualitás szükségszerűsége? Nemrégen a Múlt és Jövő folyóiratban új rovat indult Olvasónapló címen, amelyben a szerzőket arra kérték, hogy négy-öt könyvről írjanak - legyen köztük újdonság s legyen, ami a szerzőt érdekli, írták azt bármilyen nyelven és bármelyik korszakban. Persze Heller Ágnes teljesítette ezt a kérést először - játszi gyorsasággal. Sőt: olyannyira beleszeretett ebbe az öndokumentációs gyakorlatba, hogy, mintegy lelki és önkifejezési szükségletként, hónapról hónapra folytatta ezt az önmagával és az olvasmányaival folytatott sziporkázóan szellemes párbeszédet. Lehet, még ő is azt hiszi, hogy a véletlenül a kezébe akadó könyvekről írt - hozzászőve ,,mindennapi élete" jelenének naplószerű eseményeit, valamint a könyvekhez, szerzőkhöz s magához az olvasás kultúrájához fűződő személyes emlékeit. A könyvet egyben olvasva azonban kiviláglik, hogy a filozófus újabb jelentős és újszerű teljesítményéről van szó, ahol, ha játékos formában is, de visszatért korábbi érdeklődési területéhez: az esztétikához, amelyet mestere, Lukács György kedvéért szorított háttérbe. Most mégis kikívánkozott belőle - akár egy korábbi művében: Az új történelmi regényben - mindaz a mondandó, ami az írásról és műfajairól benne megfogalmazódott. S ez a forma adott keretet, hogy kifejtse eszméit az emberi kapcsolatokról, a szerelem természetéről vagy a történelem ún. ismétlődéseiről és szükségszerűségéről. Azzal a jelentős, s rá annyira jellemző, nóvummal, hogy nemcsak klasszikusokat vagy tisztán szépirodalmat elemez (illetve: fogyaszt, akár az ,,istenadta nép" nagy része), hanem a populáris és divatos szerzőket és műfajokat is érdeklődéssel ,,falja" (detektívregényt, thrillert, önéletrajzot) - hogy a világot sokrétűbben megismerje és megragadja. Ha ezt a Gutenberg-galaxis végi nagy kalandot kellő számú érdeklődés fogadja - a vállalkozásból évkönyv lesz.