Ma hozzákezdesz a világ megváltásához, Florita.” Ezzel a gondolattal ébred 1844 egyik áprilisi reggelén Flora Tristán, avagy Andalúzka, aki részben a korabeli utópisztikus gondolkodók – Fourier, Saint-Simon és Owen – hatására, de leginkább saját életének viszontagságai nyomán, egy borzasztó házasságból menekülve lett korát messze megelőző harcos feminista és szelíd forradalmár (aki éppen a vérontást, az érlelődő tragédiákat szeretné megelőzni, amíg lehet). A gyönyörűséges Flora, mellében a pisztolygolyóval, mellyel szadista férje bosszúból ki akarta oltani az életét, bejárja Franciaországot, szembeszáll a kor előítéleteivel, s miközben egyre-másra utasítja vissza a hódolókat (mert a férje örökre meggyűlöltette vele a nemiséget, mígnem egy barátnőjével végre igazi élvezetet talál a testi szerelemben), nőket és munkásokat, költőket és papokat, gyárosokat és katonákat igyekszik megnyerni ügyének: a nők felszabadításának, a Munkásszövetség létrehozásának – egyszóval a tökéletesen igazságos társadalom felépítésének… S bár mind újabb csalódások érik, mindvégig azt érzi, hogy a földi Paradicsom egészen közel van, a „sarkon túl”. Egy egészen másfajta, a civilizációtól érintetlen természeti Paradicsom az, amelyet Flora Tristán unokája, Paul Gauguin keres élete utolsó éveiben – az 1890-es években – Tahitin és a Marquises-szigeteken. Egy „megnevezhetetlen” betegséggel, sajgó testével és múltjának rémeivel küszködve Gauguin ugyan megismerheti a tahiti nők képmutatástól mentes szerelmét, és remekműveket alkot, de vajon nevezheti-e Édenkertnek azt a világot, amelyet a Csendes-óceán szigetein talált, s amelyben a bennszülöttek egykori hitvilágából és szokásaiból már alig maradt valami? Mario Vargas Llosa varázslatos szuggesztivitással festi meg a két tragikus sorsú, látomásos, lázadó embert és a kort – a XIX. századot –, amikor a földi Édenkert megtalálása vagy egy tökéletesen ésszerű, nemes, erkölcsös és igazságos társadalom felépítése még lehetségesnek tűnhetett.