Albous ​Huxley magyarországi hírnevét a Szép új világ alapozta meg, de jó néhány más regénye is nagy népszerűségre tett szert, nem annyira a figurák és a cselekmény, mint inkább a könyveket átható szellemesség, sőt szellem jóvoltából. E hatalmas műveltség birtokában méltán magabiztos szellem sugárzik Huxley esszéiből is. Érdeklődése rendkívül sokirányú: a képzőművészetben és a zenében éppoly otthonos, mint az irodalomban és filozófiában. Többnyire valamilyen izgalmas probléma vonzza egy-egy életműben: a misztikus élmény kifejezhetőségének kérdése EL Grecónál, a késői művek sajátos természete Goya öregkori rézmetszetei kapcsán. Gesualdóról írott nagy tanulmánya jóval megelőzi a reneszánsz kori zene mai reneszánszát. Spinoza és Pascal filozófiájával szemben a maga epikureus-humanista, életimádó krédóját fogalmazza meg. Lebilincselően értekezik olyan szociológiai jelenségekről is, mint a kényelem vagy szerelemben uralkodó divatok. A kötet egészéből nyomatékosan kitetszik: hogy Huxley korántsem afféle kulturális ínyenc vagy frivol gúnyolódó, hanem nagyon is szenvedélyes moralista, az emberi értékek, az egyéniség és szabadság elszánt védelmezője.