Az 1949-ben írott mű az archaikus társadalomban élő és a modern ember világmindenséghez fűződő viszonyát tárgyalja. Az archaikus ember egyetlen olyan mozdulatot nem tesz, amelyet korábban ne tett volna már egy felsőbb szellemi lény, egy démon, egy istenség. Élete így mások cselekedeteinek szakadatlan ismétléséből áll. Ezáltal a mindenséghez kötődik, melynek történelmét végtelen szertartásokban éli át újra meg újra, s melyhez az idő szokványos folyásáról megfeledkezve, örökké visszatér.

Az archaikus közösségből kiszakadt, történelmi, vagy modern ember vigasztalanul állna a történelem rémületével szemben, ha nem fogadna el valaminő világszellemet, hiszen tudása, mellyel felismerte emberlétének véges voltát, nem kárpótolja a rászakadó szenvedésekért. A modern embert csak olyan szabadságfilozófia menti meg, amely nem zárja ki az isteni létezést. Ez a filozófia az archetipikus ismétlés hagyományos szellemét meghaladó zsidó-keresztény vallásos élményben: a hitben adatott meg az ember számára. A modern ember a bűnbeesés embere, s az archetípusok ismétlésének paradicsomából kiűzetve egyetlen segítsége marad: a kereszténység. Az örök visszatérés élménye által az archaikus emberhez hasonlóan részese lehet a teremtésnek - állítja Mircea Eliade.