Vámos Miklós regénye egymással párhuzamosan futó monológ: az egyik a súlyosan mániás-depressziós anyáé, a másik "vicces Ladóé", a fiáé. A monológok váltogatják egymást, s ezekből bontakozik ki egy bonyolult anya-fiú kapcsolat képe; valamint a családé, háttérben a már rég meghalt, élhetetlen apával, azután Sárikával, Ladó nővérével, az író családjával, feleségével, Zsuzsával és szerelmével, Verával és idős anya számos régmúltbeli és a közelmúltban zajló viharos szerelmi kapcsolatával. A regény vélhetőleg önéletrajzi ihletésű, mindenesetre olyan mélyrétegeit tárja föl az emberi viszonyoknak, hogy érezhető az átéltség, az érintettség. Ám ha netán fikció is, írója olyan sorsokat és kapcsolatokat jelenít meg, melyekben mindannyian magunkra ismerhetünk. A felvillanó figurák egyike dr. Bartosik Gizella, az anya idegorvosa, aki nyilvánvalóan félrevezeti az asszonyt hosszú éveken át, s elavult módszerekkel (elektrosokk, hideg zuhany) kezeli, ám mégis ragaszkodik a beteghez. Vámos Miklós mindkét stációt, a mániás szakaszt (a "fentet") és a depresszióst (a "lentet") hitelesen és adekvát írói eszközökkel ábrázolja. Az anya beszédének és valóságérzékelésének kettőségében láttatja a betegség jegyeit. Laci, aki végeredményben jó fiú -, gondoskodik anyjáról, sok pénzt áldoz gyógyítására, aggódik érte, ugyanakkor természetes módon szenved is tőle - egyszer ki is mondja, hogy gyűlöli. Az egész regényen végigvonul Vera alakja, aki a szenvedélyes és reménytelen szerelmet testesíti meg. A realista regény a végén szürrealizmusba csap át, amikor a halott anya a proszekturán tovább monologizál, sőt a saját hamvasztásán is, a fia meg röhögőgörcsöt kap a leleplező sírfelirat láttán, mely tíz évet letagad az asszony életkorából. Vámos Miklós elgondolkodtató regénye - a pszichológia szépprózai ábrázolása iránt fogékony olvasók tetszésével találkozhat.