Heller Ágnes írja, A reneszánsz ember második magyar kiadása alkalmából:
A reneszánsz embert több mint harminc évvel ezelőtt, 1964–65-ben írtam. Miután a hetvenes évek során filozófiai gondolkodásom sok mindenben átalakult, szorongva vettem újra kézbe, amikor megkértek a német kiadás előkészítésére 1981-ben. Szorongásom alaptalannak bizonyult. Bár kiderült, hogy a könyvet túlírtam ugyan, mint majdnem mindent abban az időben, de ezen a rövidítésekkel könnyen lehetett segíteni. A reneszánsz emberhez való személyes viszonyom 1981 óta nem változott. Úgy érzem ma is, hogy a könyv egységes, s ha újraírnám egyes fejtegetéseit, csak ártanék neki. Ezért csupán megrövidítettem, s legfeljebb egyes szavakat, kifejezéseket helyettesítettem értelmesebb szinonimáikkal. Így a mostani kiadás kétségtelenül jobb, mint a régi volt: megszabadítottam az ismétlésektől, kitérésektől, egynéhány otromba kifejezéstől és a túl gyakori és a szöveg nem indokolta Marx-hivatkozások egyikétől másikától...

A reneszánsz ember megírásának idején hittem az úgynevezett nagy elbeszélésben, tehát abban, hogy a Világtörténelem (nagy V betűvel írva!) ellentmondásokon keresztül bár, mégis mindig előrehalad, s hogy egyfajta szocializmus lesz a végállomás, ahol az ellentmondások megszűnnek, és ahol minden jónak – és rossznak – Jó a vége. Ez a gondolat nem sokat ártott a reneszánsz kor elemzésének, mivel az utána következő polgári korszakot ellentmondásosnak ítélve, nem tartottam szükségesnek a reneszánsz szellemét a haladás alacsonyabb fokára helyezni. Mégis túl gyakran hangzik fel, hogy a reneszánszban valami még nem történt meg, valamit még nem ismertek fel, valamiben még hittek, és hasonlók. A nagy elbeszélés eszméjéből következik az is, hogy a technikai képzelőerő terjedését, továbbá az ember istenülésének – a modernségben majd kiterebélyesedő – gondolatát kevésbé ítéltem vészjóslónak, mint ahogy ma tenném...