E címen Márton László legjobb tanulmányai, kritikát rendeződtek egy kötetbe. Szerzőjük szépíró lévén nyelvében, stílusában és meglátásaiban is némiképp ‘szabálytalan’ tanulmányokat ír. A kötet sokágú tájékozódása világosan mutatja a szerző széleskörű érdeklődését: régi és reformkori irodalom, elfeledett és újra leporolt magyar regényíró, német romantika és kortárs magyar líra, illetve próza egyaránt helyet kaptak az összeállításban. Csak néhány név a panorámából: Gyöngyösi István, Ormós Zsigmond, Goethe, Kleist, Mészöly Miklós, Petri György, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Tar Sándor. A tanulmányok szabálytalan jellegét az adja, hogy Mártont az irodalomtörténet az írás és megírhatóság, a hagyomány és a folytathatóság szempontjai szerint érdekli. Különösen igaz ez magyar irodalmi témájú írásaira, melyekben szinte felülvizsgálja az irodalmi kánont, vagy újraírási szempontokat felvetve tárgyalja olvasmányait. De érvényes ez a ‘kollegiális’ figyelem a német szerzők tekintetében is. Nyelve – mely kétségtelenül a szerző elméleti tájékozottságára is enged következtetni – nem az értekezés tárgyilagosságával, nem is az esszé elnagyoltságával jellemezhető, hanem sokkal inkább egy felfedező, ráismerő korábbi ítéleteket cáfoló fogalmazás hevével és keresetlenségével. „E tanulmánykötet írója nem elsősorban a kiemelkedőnek számító, klasszikussá vált művekre figyel, hanem inkább az ezek mellett megbúvó kudarcokra, bizonytalanságokra, elmulasztott vagy kiaknázatlan lehetőségekre: a félresikerült művek felől mutatja meg a sikerült művek jellegzetességeit. Legfőbb célja, a közvetlen felfedezésen és rámutatáson túl, az irodalom egészének átjárhatósága.” Márton László „Az irodalmi művet egyszerre tekinti gépinek és emberinek...” (Margócsy István, Népszabadság)