Milyen „egyszerűen” kezdődött ez a háború… Késnek az újságok, megdrágul az élelmiszer, egy-két menekült jön különféle hírekkel, Jakob s Nagyapus esténként összevesznek a térkép fölött, Nela szerelmes regényeket olvas, és a szőke grófról álmodozik… Azután új szavakat tanul: „előnyomulás”, „lóveszteség”, „fogyó marhaállomány”. És új életet: részeg katonák durva röhögését; azt, hogy: „No kelj fel hát. Nem halsz bele, ne félj!” S azt, hogy „az omladékból is omolhat még fölénk.” És a zongorabillentyűk helyett a likőröspohár felé nyújtja a kezét. S a szennyáradat után milyen tragikusan hihetetlenül cseng vissza a múltból a valaha reményt keltő búcsú: Viszontlátásra, drága…

A másik kisregény szomorkás-derűs története hétköznapi legenda – Legenda a nyúlpaprikásról. A társadalom peremén élők közé vezet el minket az író, átéli velünk a tiszta szívű Gazsi sóvárgását, azt az egyáltalán nem „ínycsiklandó”, hanem torokszorító vágyakozást: „Ez a Gazsi porciója!… Hát Gazsi elkezdte nyelni a nyúlpaprikást. És nyelte, nyelte, nyelte, nyelte. A könnye csurgott Gazsinak a gyönyörtől, a homloka verejtékezett. Úgy nyelte azt a nyúlpaprikást.” – álmodja meg lehetőségeinek netovábbját a falu nyomorultja, majd mesévé oldódik e görcsös keserűség…