Sorozat: Mérleg.

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok. Hogy McCarthy zárójeles kijelentése szintén helytálló, azt mi sem illusztrálja jobban, mint Pietro Casola milánói kanonok mondata, melyet csaknem azonos tartalommal, több mint négyszázötven évvel az amerikai írónő előtt jegyzett le 1494-es velencei utazásakor: "Velencéről annyi mindent mondtak és írtak az idők során, hogy úgy tűnik, semmi nem maradt már, amit elmondhatnék".

Miközben Európa többi része még nyakig benne áll a termőföldön és a mezőgazdaságon alapuló feudalizmusban a saját területükön belül korlátlan hatalmú nagy- és kiskirályok uralma alatt, s koronás fői a római pápa dörgedelmeitől remegnek, Velence már kora alapításától kezdve kereskedelem és kézművesség útján jut hatalmas vagyonokhoz, és a pápai tekintéllyel legfeljebb politikai szempontból számol. A kezdeti monarchikus évek után meglehetősen hamar kialakít egy olyan, arisztokratikus demokráciát, mely egy rövid időszak erejéig gyakorlatilag megvalósítja a hatalommegosztás elvét is, mintegy négyszáz évvel azelőtt, hogy Montesquieu papírra vetette volna azt. De e rövid időszak után, még a rettegett és szinte minden területen korlátozás nélküli jogkörökkel rendelkező Tízek Tanácsa megalapítását követően sem alakul ki soha olyan központosított hatalom, ami egyetlen ember kezébe adná az állam irányítását. A különböző dózsék dinasztiaalapítási törekvései éppúgy megtörnek az arisztokrata közösség ellenállásán vagy egy-egy öntudatos velencei besúgónak köszönhetően, mint a nép hatalmának visszaállítását célzó politikai mozgalmak: valószínűleg a velencei államszerkezet bonyolult és szinte átláthatatlan rendszerének, a fékek és ellensúlyok, egymást ellenőrző és korlátozó hivatalok hálózatának köszönhető az a példátlan stabilitás, ami Napóleon 1797-es bevonulásáig megtartotta Szent Márk köztársaságát.