Az 1912-ben született amerikai írónő, aki a negyvenes években tűnt fel éles, pontos kritikáival és szatirikus színezetű regényeivel – különösen az Oasis cíművel –, egyik legnagyobb sikerét ezeknek a visszaemlékezéseknek köszönheti. Műfajukat leginkább úgy lehetne meghatározni, hogy „igaz történetek” a jómódú amerikai polgárság életéről, mentalitásáról, vallási felfogásáról. Ez utóbbinak Mary McCarthy már csak azért is sokoldalú szakértője, mert katolikus, protestáns és zsidó nagyszülőktől származott, és apácazárdában nevelkedett. Az írónő hangsúlyozza, hogy nem költött történeteket ír, hanem gyerekkorának, az őt körülvevő világnak hiteles, dokumentumszerű képét akarja bemutatni. Ez a magyarázata annak, hogy sok olvasó ismert rá saját nyomasztó gyerekkorára, szellemi önállósulásának történetére Mary McCarthy családi emlékeiben. De a hiteles és tárgyilagos emlékekből mégiscsak irodalom lesz, mert a regényíró nem tudja megtagadni magát, és pompás arcképeket rajzol környezetéről, a komisz gyámokról, az apácákról és főként a katolikus nagymamáról meg a zsidó nagymamáról. Bár sokat szenvedett tőlük, tökéletesen fair hozzájuk, és nem arra törekszik, hogy a tollával visszavágjon, hanem egyéniségük gyökeréig szeretne leásni. Az okos, őszinte könyvben egy kitűnő és rokonszenves írót ismer meg a magyar olvasó.