Első kiadás.

Juhász Ferenc második versgyűjteményét Új versek címmel adta közre 1951-ben. A korabeli kritika nagy része feltűnő – és aggasztó – fordulatot látott ebben a kötetben. Itt kezdődött Juhásznak az a többször felújított irodalmi pere, melynek csak a megnevezett tárgya volt a költészet, s a formáló valóság sokáig premisszája maradt.
Az Új versek költője még nem tudja átélni, milyen nehéz út előtt áll, de már meglepően biztosan tájékozódik. Híres írókongresszusi felszólalásában (1951) a korabeli költészet legsúlyosabb bajának a típusvers elszaporodását, az üres lelkesedést tartja, s tudja, hogy az orvosság „a valóság érzékletes, szinte tapintható ábrázolása… a nyelvi, formai bátorság, az élet ismerete, a nagy lélegzete, az igény”. S van még egy gondolata, amely már a támadásokat idézi: „sokan nehezen tudják elképzelni, hogy a költőnek alkata, egyénisége, sőt fejlődési útja is van.” Aminek követése – teszi hozzá – nem gyengíti az eszmeiséget.

Az Új versek a sejtések kötete. Szemlélete még alig mutat változást. Hangulata azonban elégikusabb, hiányzik belőle a közvetlen társadalmi élmény, a politikai jelen idő uralma. Ennek külső jele a tájélmény felerősödése. A kötet harminchárom verse közül tizenhét tájkép és a közöttük felbukkanó zsánerképekben, visszaemlékezésekben és szerelmes versekben is sokszor a tájkép a lírai kifejezés eszköze. Ez persze önmagában még nem minősíti a kötetet, hiszen a tájkép az élet színeinek, ízeinek hordozója, a társadalmi közérzés foglalata is lehet. Ahogy a kötet egyik szép sora sejteti: „Mint most a szíved, olyan szelíd ez a táj…”