Thomas Merton doktori tanulmányai idején, 1938-ban ­ még ateistaként ­ a Columbia Egyetemen találkozik egy Brahmacsárí nevű indiai szerzetessel, aki mestere kérésére jött Amerikába vallásfilozófiát tanulni. Mezítlábas bocskorban, egy szál vászonruhában hol itt, hol ott tűnik fel. Sorra szerzi a legnevesebb egyetemek diplomáit és doktori fokozatát, majd ahogy jött, olyan váratlanul eltűnik. Brahmacsárít nem téveszti meg a nyugtalan, lázadó szellemű polgárfiú. Megérzi benne azt a titokzatos hívást, mely más életre szólítja őt. Mélységes alázattal nem hinduvá akarja téríteni, hanem azt ajánlja neki, amire meglátása szerint szüksége van: olvassa Szent Ágoston Vallomások-át és Kempis Tamás Krisztus követése-t. E két könyv alapjában rengeti meg Merton elképzelését életről, hivatásról. Alig egy évre rá megkeresztelkedik, majd pár év múlva a középkori fegyelemben élő ciszterci rend novíciusa lesz.

Kolostori élete kezdetén Merton oly módon helyezi a szemlélődést a társadalmi kötelezettségek elé, mintha e kettő egymást kölcsönösen kizárná. Közel egy évtizedes visszavonultság után úgy érzi, egyedüli ok a szerzetességre, hogy megtaláljuk valódi helyünket a világban, de ha azért vonulunk vissza a monasztikus életbe, hogy megszabaduljunk társadalmi kötelezettségeinktől, csak az időt vesztegetjük. Aki úgy érzi, hogy el kell me-nekülnie a világból egy kolostorba, illúzió áldozata, s ráadásul magával cipeli a világot a kolostorba. Ha meg akar szabadulni a világ illúzióitól, rövidesen fel fogja ismerni, hogy ezek éppúgy megvannak őbenne és a monasztikus életben egyaránt, mint az emberek világában. Ha azért választja a kolostor magányát, hogy egyedül lehessen, akkor egyszerűen saját maga világába zárkózik, önzése társaságában. Az igazi szemlélődő a kontempláción keresztül arra törekszik, hogy felfedezze, mi hamis és mi igaz a világból, s bár legszembetűnőbb vonása az ima és a magány, részt kell vennie a világban.