Bodor Ádám Sinistra körzet című műve volt talán csak ennyire sötéten reménytelen, ennyire borzongatóan-szadistán kemény, ennyire metafizikaian ördögi mű, mint Tar Sándor mostani regénye. A Sinistrát azonban érthetőbbé- megközelíthetőbbé tette az allegorikus jelentés, a szinte nyíltan bevallott célzás- és utalásrendszer, Tar Sándor művében azonban a pokol jelenik meg, méghozzá nem démoni lángokkal, tüzes-fanfáros hangszereléssel, hanem undorító banalitással, a mindennapokba ágyazva és azokat aláaknázva, az emberi gesztusokba rejtőzve, a köznapi, szinte már megszokott ostobaság, kisszerűség és nyárspolgári önteltség fokozásával. Kitűnő sűrítménye, belső szimbóluma a regénynek a címadó Szürke galamb, az a regény lapjain felröppenő és alászálló galambszerű madár, amely ragadozóknál kegyetlenebbül és gyilkosabban irtja, pusztítja, marcangolja fajtársait. De a galamb csak szimbólum, ha nagyon életes is, a regény szereplőgárdája azonban nagyon is élő emberekből áll: feleséggyilkos férjekből, gyermekgyilkos anyákból, vad és értelmetlen akciókat kezdeményező és lefolytató rendőrökből, besúgókból, csavargókból, bérgyilkosokból és maffiózókból, elhülyült ezredesekből és hasonlókból. Bűnregény - mondja a kötet alcíme és műfajmeghatározása, találóan. A regény a bűnről szól: nem egyről, amelyet ki kell(ene) deríteni, hanem sokról, számtalanról, amelyek kiderítésére senkiben semmi hajlandóság, ahol különben sem kérdéses, ki kit gyilkolt meg, az sem, hogy miért. Az érdekes, az írót foglalkoztató téma maga a bűn, és az, hogy a világ ilyen, ennyire bűnös. Méghozzá nem egy kitalált, messzi távoli világ, valamiféle "bűnök városa", hanem egy nagyon is jellemző színekkel felfestett magyar, hazai település. Hatalmas írói teljesítmény Tar Sándoré, nagy regény a Szürke galamb, ám csak mindenre elszánt, edzett felnőtt olvasóknak ajánlanám elsősorban.