Bizonyos, hogy napjaink egyik legjelentősebb írója Tar Sándor.
Mikor olvasni kezdjük, azt gondoljuk, az átlagemberről ír. Mire a végére érünk, úgy érezzük: „átlagember” – ilyen nincs.
Ember van. Sosem átlagos.
Sors van. Sosem banális.
Szenvedés van. Sosem fordulhatunk félre.
Ez az író nem bánja, ha kiderül: érzelmei vannak. De humora is van, kell is, hiszen a mai Magyarországról ír. Csalódottakról és megcsalatottakról. Jobb sorsra érdemes álmodozókról. Ügyesekről, ügyetlenekről, ügyeskedőkről.
Hihetetlen történeti beavatással érnek föl. Mert nemcsak az embert és az oly kevéssé alakítható világot ismeri, hanem arról is sokat tud, amit leegyszerűsítve úgy nevezünk: kiszolgáltatottság, perspektíva-vesztés.
Mesélőkedve határtalan, hangja rendre eltűnik szereplőinek mélyvilágában. Jelenünk véres valósága szervezi a történeteit. Mindig két pólus köré gyűlnek magnetikus mondatai: egyik a rendet hazudó káosz, másik az emberi természet.

„Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Ezt a nagyon egyszerű és nagyon fontos mondatot Esterházy Péter jegyezte le Tar Sándorról.