"Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. Ha szemügyre veszek egy erdőt, amelyet meg akarok vásárolni [...], akkor nem az erdőt látom, hanem csak az akaratomhoz, terveimhez, gondjaimhoz és pénztárcámhoz mérem... Ha azonban nem akarok tőle semmit, ha "önfeledten bepillantok zöld mélységébe, erdővé, természetté és növényzetté válik, és megnyílik szépsége [...] Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet."

Ezzel a szeretettel szemléli a megvilágosodott Sziddhárta a világot, amikor a történet végén Govinda, Sziddhárta árnyéka és barátja harmadszor visszatér hozzá, hogy amint homlokon csókolja a megvilágosodottat, maga is megtapasztalja a mindent átfogó, nagy egységet, amelyben a mulandó, örökösen áramló létezést az örök lét fogja át és tartja össze a víznek, mint egységszimbólumnak bölcsen mosolygó maszkjában.