A naiv olvasó akár úgy is vélhetné, hogy Kukorelly Endre ezúttal publicisztikákkal állt elő, méghozzá politikai kispublicisztikákkal, amelyek azt tárgyalják, hogy mi a felelőssége a rendszerváltozás után a régi rendszerrel kollaborálóknak (a mártírokat kivéve mindenki kollaborált az író szerint, ő maga is, hisz itthon élt és alkotott, "építette" maga is a rendszert, de kollaboráltak a demokratikus ellenzék minden dicséretet megérdemlő, másképpen gondolkodói, üldözöttei is, hisz "helyük" volt a rendszerben, az a maga sajátos üldöző módján tolerálta őket stb.); hogy mi volt a "szovjetónió", hogy mi is volt igazából ez a régi rendszer, amely mi is voltunk? stb. Ám persze nem publicisztikákról, nem napi újságjegyzetekről van szó. Kukorelly szépprózát ír, posztmodern szinten, könyvéből az olvasó nem tényeket és adatokat ismerhet meg, hanem egy mitikus szörnyet, a Vörösmarty klasszikus kiseposzából (A Rom) ismerős "halálistent". Ez pedig épp a "szovjetónió". Kifogyhatatlan leleménnyel, hol vágó szatírával, hol vérbő komédiázással, hol csacskára álcázott iróniával, hol a blődli eszközeivel, hol fergeteges gúnnyal, hol tragikus pátosszal, hol szenvtelen ridegséggel, hol romantikus paradoxonokkal, hol (ál)dokumentarista módon, de ezt a szörnyet - közös szörnyünket járja körül, írja le újra meg újra az író, hallatlan nyelvi leleménnyel, bevetve fölötte gazdag modalitásleltárának minden eszközét és módszerét. Idéz is rengeteget Kukorelly, intarziásan beépít szövegébe csasztuskákat, hivatalos nyilatkozatokat, statisztikai adatokat, tervszámokat, de későbbi kommentárokat is, nagy íróink mára szégyenletesre fordult szövegeit is, de a visszaemlékező, gyerek- és ifjúkorát fölelevenítő memoáríró metódusaival is.