Összesen kilencvenkilenc prózát tartalmaz Kukorelly legújabb kötete. Nem elbeszéléseket, nem rajzokat, nem tárcákat, nem prózaverseket, nem prózakölteményeket, hanem keményen megformált, kizárólag szövegszerűségükkel hatni kívánó prózákat, amelyeknek nem az a hivatásuk, hogy alakokat, figurákat, eseményeket, történéseket, érzelmeket, hangulatokat vagy nosztalgiákat közvetítsenek, ábrázoljanak, hanem "csak" az, hogy olyan szövegek legyenek, amelyek önmagukért, saját szövegszerűségük képviseletében léteznek és állnak meg önmagukban.

Kukorelly bámulatosan ért a szövegszerkesztéshez, az önmagát író, önmagából táplálkozó szöveg generálásához. Legfőbb eszköze az, ami a szövegszerűség konstitutív eleme is: a koherencia megteremtése, a szövegegyéniség kibontása, a szövegrészek és a szövegegész szigorú korrelációjának dokumentálása. A mondatok önmagukban mit sem érnek Kukorellynél, sokszor nem is foglalkozik mondatokkal, beéri a szó és a mondat közötti nyelvi szerkezetekkel, a szintagmákkal. E szintagmák és a szövegegészek közt nincs "tartalom", megformált alakzat, van azonban annál több feszültség, hiány, kitöltetlen hely.
A hagyományos elbeszélés felől közeledve a Mintha már túl sokáig állna darabjai között aligha igazodhat el az olvasó. "Jelentésekre", üzenetekre, mondnandókra vadászna - hiába. Dolgát azonban megkönnyíti Kukorelly szövegeinek gazdagon adagolt humora, szarkazmusa, öniróniája, groteszksége, hol derűs, hol keserű, hol értelmezhetetlen komédiázása, valamint a szövegek sajátos, magávalragadó bája. Ezeknek az esztétikai hatáselemeknek köszönhetően vonódik bele az olvasó a szövegszerkesztésbe, válik társszerzővé, vagy éppen úgy mint a szerző, a szövegszerkesztődés bensőséges figyelőjévé.