Brandenstein Béla (vagy ahogy német nyelvterületen ismerik: Béla Freiherr von Brandenstein 1901-1989) önálló filozófiai rendszert, az ún. ideálrealizmust alkotott, amelyre elsősorban Platón ideatana volt nagy hatással. Rendszere szerint a bölcseleti megismerés lehetőségeire irányuló kérdések nem előzetesen, hanem csak a filozófiai vizsgálódások menetében tisztázhatók; a filozófia tételei saját tárgyuknak megfelelően kereshetők meg. Brandenstein alapvető módszere a dolgok fenomenológiai megragadása, majd az ezek fennállását biztosító elvek ún. reduktív-regresszív, visszakövetkeztethető feltárása, amely bizonyos értelemben indukciót és dedukciót is tartalmazhat.

Brandenstein hangoztatta a keresztény humanizmus mindenkori jelentőségét. Az ember az életfejlődés betetőzése, akihez a személyes szellemi lét a méltó. Az ember természeti és természeten kívüli lény egyszerre, akinek egysége és kettőssége együtt adja hiteles képét. Végső belátásként állítja, hogy az emberi természet csak természetét meghaladó módon lehet teljesség. Az ember és a világ Istenre mutat, vele lesz teljes. E teocentrikus világfelfogásban a filozófia így a teodiceához s a katolikus teológiához vezet. Monográfiát írt Platónról, Kierkegaardról és Nitzschéről.
Emigrációban, Németországban, Saarbrückenben hunyt el. Igen terjedelmes életművet hagyott hátra: műveinek tekintélyes részét német nyelven írta, vagy német nyelven is megjelentette. Magyarországon, a II. vh. után szinte teljesen elfelejtették.

Fűzve, kiadói borítékban.