Szerk.: Parancs János.

A magyar irodalomban-költészetben az avantgárd törekvéseket, kísérleteket, érett és nemzedékekre ható eredményeket mindenekelőtt Kassák Lajos neve, szakadatlanul fejlődve formálódó művészetszemlélete és életművének egésze jelenti.
Kassák mögött és a főalakokká felnövő utódok mellett alighanem két olyan jelentékeny költőnk nevét említhetjük, akik mindvégig megmaradtak újabb formák, stíluslehetőségek, nyelvi meglepetések kísérletező avantgardistáinak, sok mindenben különbözve Kassáktól és körétől, különbözve egymástól is. Igen egyéni arculatú költői előbb húszas éveinknek, majd hosszú kényszerű háttérbe szorulás után hatvanas-hetvenes éveinknek: Palasovszky Ödön és Tamkó Sirató Károly.
Palasovszky (1899-1980) nyolcvanegy évet élt: 23 éves korában már irodalmi feltűnést keltett "Új művészetet!" című kiáltványával (amelyet az avantgárd esztétika kitűnő elmélkedőjével, Hevesy Istvánnal együtt írt), és 81. életévében még új, érdekes tanulmányt közölt a színházművészet időszerű problémáiról.

De mindennél jobban élvezte, hogy minden újabb verseskönyvével nemcsak feltűnést, de némiképpen botrányt is okozott az irodalmi életben. Ezek a verseskötetek valójában nem versek gyűjteményei voltak, hanem olyan költői szövegeknek, amelyeket "szabad versek"-nek szokás nevezni, és valójában mint harmadik szöveg-minőség középhelyet foglalnak el a vers és a lírai hangütésű próza között. Lehet lelkesedni értük, lehet idegenkedni tőlük, de nem vitatható, hogy nyelvezetük, hanglejtésük, hangulatviláguk elejétől végig sajátos hangulatok hordozója, a korai "Őz-biblia" szelídségétől a botránkoztató "Punalua" és a "Karmazsin" című kötetek lázongásain át a több évtizedes kényszerű hallgatás után csak 1977-ben (78 éves korában) megjelent "Opál himnuszok" életet összegező megbékéléséig.