Traktorosok, takarítónők, takarmányügynökök téblábolnak, és beszélnek rettentően sokat a Körös- parti tájban. Roncsolt gondolatok, roncsolt nyelv és annyi elbeszélői irónia, humor, amennyi épp a legfogyaszthatóbbá teszi ezt a mai agrárlegendáriumot. Hartay Csaba tényleg tehenész, de nem úgy, hogy ül egy sámlin a boci (NEM BOCI!) mellett, és húzogatja a tőgyét. Ő az egyik cégvezető. Egy akkora cég vezetője, ahol négyszáz tehenet fejnek naponta kétszer. Ez a termék. Tizenegyezer liter tej mindennap. És az elbeszélő napi problémái, élethelyzetei, amelyekről a történetek szólnak, valójában egy menedzser problémái (hogyan osszuk el a szabadságolásokat, hogyan vegyünk fel új munkaerőt, hogyan ellenőrizzük a termelést).

Itt a példa, hogy van még lehetőség, adalék és invenció a nyelvben, csak ember kell, aki kinyerje a zamatot és az ízt belőle. Műfajilag lehetne Hartay Csaba regényét az emlékelbeszélés és az önéletrajzi monológ elegyének definiálni. Mert benne a múlt narrációval történő újrateremtése sikeres. A belső, lelki élet visszamenőlegesen, folyamatában válik, úgymond, megismerhetővé és derül fény a „tudott” dolgokra. Mégis úgy érezzük, élvezzük, mintha ilyet még nem „hazudtak volna a hátunk mögött a szemünkbe” soha. Pedig dehogy. A szituáció unásig ismerős volna, ha az író nem úgy mondaná, ahogy pedig mondja. Érdekesen. Ahogy azt senki rajta kívül nem tudja. Persze ettől még nem kanonizálhatatlan emlékezés a tehenészet története. Hanem egy szelet a magyar valóságból, amiben benne van az Orbán korszak minden panamájának, korrupciójának a kvintesszenciája. A családi ügyek, a válások, a nyers érdekek és a szex összenövéséből kikristályosodó cinizmus, az érzések nélküli, vegetatív lét szennye, aranya együtt. A fásultság mögött megbúvó, esendő, szeretetre éhes-szomjas lelkek magánya, amivel ez a bizánci-balkáni, haramia hatalom mit sem tud kezdeni.