Egy zsidó könyvet tart kezében az olvasó. Részben már más kötetben megjelent, részben eddig csak újságban publikált - mondjuk zsidó tárgyú írások - cikkek, tárcák, portrévázlatok sorjáznak itt. Lehet kérdeni, éspedig joggal: Minek? Mire jó ez? Micsoda dolog ez? Felekezet, faj, származás, vagy valami más efféle bajos szempont szerint különböztetni embereket, helyeket, történeteket. Én a zsidóság kérdését másképpen fogom fel. Számomra ez se nem vér, se nem hitvallás, de még csak nem is kultúra kérdése. Hanem sorsé. A zsidó sors az, ami valakit zsidóvá tesz. Egyszerűbben: zsidó az, akit mások lezsidóznak. Hogy csak egy példát mondjak: Aki 1944-ben lezsidózottat bújtatott, az életveszedelemnek tette ki magát. Vagyis vállalta a zsidó sorsot. Zsidóvá lett. Aki zsidózottnak volt férje, felesége, aki zsidót mert tisztelni, szeretni - szintúgy. És azok a németek, akiket a magukat demokratikusnak nevező hatóságok és hatalmak űztek el századok óta szeretett otthonukból, éppúgy zsidó sorsot szenvedtek, mint pár évvel előbb honfitársaik. Ezért szerepel ebben a könyvben vagonra rakott sváb és kisemmizett erdélyi arisztokrata, kilóra eladott szász és magyar cselédszármazék is. Megannyi zsidó. De persze az itt megidézett lelkek többségének volt valami zsidó vallású fölmenője. Én nem vagyok hullaszámoló, nem tudom, mi a bánat mértékegysége, nem szokásom az emberi könnyeket halmozni latra és méricskélni. Mégis: meggyőződésem, hogy a magyar zsidóság tragédiája - amely magyar tragédia volt - nem fogható semmihez. Nem vitatkozom ezen. Én így érzem, és kész. Most van hatvan éve annak, hogy néhány hét alatt elpusztíttatott szinte a teljes vidéki magyar zsidóság, pontosabban lezsidózottság. Még pontosabban: csecsemők, gyerekek, anyák, férfiak, nagymamák, nagypapák, dédik. Emberek. Magyarok. Ezt a könyvet az ő emlékükre állítottam össze.