György Péter esztéta, műkritikus, nem véletlen tehát, hogy a kötetben szereplő írások közül a legmaradandóbbak az első részbe sorolt Arcok (Irodalom, képzőművészet, film) címmel összefogott esszék sora. Kertész Imre műveiről elmélkedve annak a – különböző változatokban többször is leírt – kertészi megállapításnak a helytállóságát igazolja, amely szerint ő Auschwitzban eszmélt arra, hogy zsidó, azaz nem tradicionálisan, nem vallásilag, hanem kizárólag Auschwitz óta és amiatt az. Mégpedig modernül, européer módon. További írásaiban Budán barangolva Tandori verébverseinek halhatatlanságáról elmélkedik, az Eurovision olaszországi konferenciájáról tudósítva a tömegkultúra veszélyeire int.
A feminizmusról gondolkodva felhívja a figyelmet arra, hogy – akár akarjuk, akár nem – feminizmus van, létezik, s ha olykor a feminista kritikák ellentmondásra ingerelnek, érvelésükben sok a megszívlelendő, különösen a posztkommunista társadalmakban, nem utolsósorban Magyarországon élő férfiak számára. A Stúdió 92-es kiállításáról írott, a tárlat minőségét súlyosan elmarasztaló kritikájának ürügyén szóvá teszi a képzőművészet rendszerváltozás utáni elbizonytalanodását. A téma bővebb, részletesebb kifejtése a Késő szocializmus után, a kapitalizmus előtt című dolgozatában olvasható.
A képernyő urai címet viselő rész írásainak zöme az Antall- és Boross-kormányok idején működött Magyar Televízió (különösen a Híradó és A Hét) erőteljes bírálata. Még erőteljesebb – mondjuk ki: indulatos – kritikákkal illetik a kötet utolsó, Előre a múltba című részének az Antall-kormány ideológiáját, kormányzási gyakorlatát bíráló írásai. György Péter publicisztikai hevülete nem véletlen, okait bővebben kifejti a kötet utolsó, Levél a Mesterhez címet viselő és Bálint György emléke előtt fejet hajtó írásában.
György Péter nemcsak kiváló műkritikus és esztéta, hanem nagyszerű és lényeglátó debatter is, erről tanúskodnak publicisztikai írásai. – Politikatörténet és kultúrtörténet iránt érdeklődők fogják keresni.