Defoe ​​utolsó nagy műve, az 1724-26-ban keletkezett Körutazások az útleírás és az útikalauz keveréke. Töméntelen hasznos adat található benne a könyvet bedekkerként forgatni akaró olvasó számára – ezek közül számtalan ma is érvényes –, de tele van az élményeiről beszámoló utazó személyes, friss észreveteleivel is, s mindennek nyomán nemcsak a XVIII. század elejének Nagy-Britanniája elevenedik meg előttünk, hanem kirajzolódik Defoe portréja is: megismerjük érdeklődési körét, ízlését, elfogultságait, nemzeti büszkeségét. E szubjektív elemek már magukban maradandóvá teszik művét, amely a korral foglalkozó történészeknek, történeti topográfusoknak nagy forrásértékű anyagával valóságos kincsesbánya egyben.
Defoe szemében egy vidéket, egy várost sajátos egységgé nemcsak fizikai-földrajzi adottságai, nemcsak építészeti jellegzetességei kovácsolnak; őt mindig érdekli az is, hol milyen módon gazdálkodnak, milyen ipart űznek, hogyan kereskednek, miként élnek az emberek, milyen helyi szokások különböztetik meg őket más tájak, városok lakosaitól, milyenek az erkölcseik, vallási nézeteik. És mindig figyel arra is, hogy egy-egy új tájegységnek, nagyobb városnak milyen a kapcsolata Londonnal, ami a legtöbbször azt jelenti: mit ad a fővárosnak? Defoe nem követ valami előre kialakított, merev sémát; egy város bemutatását hol a városképről kapott összbenyomással kezdi, hol egy reprezentatív épületének leírásával. Fix pontokat azonban mindig talál. Ilyenek például a régi, középkori templomok, amelyek bemutatásával, szépségük méltányolásával megelőzi korát, hiszen Defoe idejében a gótikus stílus „durvának”, „pallérozatlannak” számított. Nem arról van szó persze, hogy írónk az évtizedekkel később felvirágzó középkorkultusz harcos előfutára volna. Őt, aki az irodalom alatti világból verekedte fel magát az irodalomba, egyszerűen csak kevesebb ízlésbeli norma kötötte, mint más pályatársait – a mai olvasó szerencséjére és gyönyörűségére.