Nagy kataklizmák krónikái közé sorolhatjuk Daniel Defoe majdnem kortársi beszámolóját az 1665-ös londoni pestisről. Nem kevésbé szörnyű természeti csapás volt a pestisjárvány, mint például az 1775-ös lisszaboni földrengés, amelyről a kortárs Voltaire tudósít, s nem kevésbé maradandó irodalmi érték Defoe naplója, mint, mondjuk, az ifjabb Plinius híradása a Vezúv kitöréséről. Rettenetes katasztrófákról igaz, emberi, köznapi nyelven szól a napló írója; pusztulás, járvány, döghalál közepette a helytállók, halottszállítók, betegápolók, lelkipásztorok dicséretét zengi: halálfélelemmel dacolva járja a pestis karmaiban vergődő várost, pánikkal szembenézve marad a poszton – emberséges, áldozatos munkáról és országos katasztrófáról ad számot megrendítő erővel és nem csekélyebb történelmi hitelességgel a Robinson Crusoe és a Moll Flanders világhírű szerzőjének naplója, a Defoe-életmű méltó része.