Rövidek a versek a Tücsökzenében. Tizennyolc sorosak. De az emlékek életre szólóak lesznek bennük. Még az én életembe is beleszólóak. A magam legszemélyesebb emlékeit ébresztőek. A Szophoklesz című versben ilyen a diákkori olvasmány emléke. Én nem is voltam a debreceni kollégium diákja. Sajnos nem... Az első Szophoklész-drámát nem mosakodás, öltözködés közben olvastam, és aztán nem is a Nyomtató utcán futva - hanem Nagyváradon, az ebédlőasztalon hasalva, a gyöngyfüzéres lámpa alatt, miközben kint, a téli hársfasoron a konflislovak boldogan prüszkölve futottak a csengő szánokkal. És az én olvasmányom nem a Vak Királyról szólt, hanem a Királylányról, Antigonéról. Ám én is éppen úgy `kívül magamon` (eksztázisbanÁ) voltam. Az emlék nálam nem kristályosodott ki. Homályosan megül a hársfasorra néző szoba félhomályában. Ez a most előderengő emlék volt az, tudom, amely engem örökre eljegyzett a drámaírói hivatással és a görög tragédiaíró triásszal. Az életmű első kötetének élén hálával kell leírnom a két baráti fordító - Umberto Albini (Firenze) és Jean- Luc Moreau (Párizs) - nevét. Mindketten már fiatalon a magyar líra megigézettjei voltak. Számomra gondviselésszerű lett drámáimat kitüntető figyelmük és áldozatos fordítói munkájuk. Nem egy drámám hamarébb jelent meg idegen nyelven, mint idehaza. S ez is erőt adott, hogy kitartsak ezen a pályán.