Dedikált példány ! --- Ennek a kötetnek a drámái a lappangó apokalipszis jelenségeiről szólnak, amelyek szorongással töltötték el szívünket a XX. század folyamán, és nem múltak el most, az ezredfordulón sem (lehallgatás, túszejtések, terrorizmus stb.). Az Összegyűjtött drámák első kötetének végén a Túszszedők - témájában - már szinte átível ehhez a kötethez. Azt még Euripidész nyomán írtam Olaszországban, a hatvanas években. Felfedeztem, hogy a XX. században mily aktuális tud lenni Euripidész, amikor a terrorizmusjelenségról ír. E kötetben található drámák ihletői a XX. század második felében egyre sűrűbben jelentkező abszurdumok voltak. -Professore! Kifelé! Bombariadó! - a pedellus tépi fel az ajtót ezekkel a szavakkal, s már rohan is tovább, a többi tanterem felé. A hetvenes években jártunk. Nemegyszer megtörtént ez. S a katedráról elröppent az Anyám tyúkja vagy a Mátyás anyja fekete hollója, s a fényes lepedők is elszálltak, amelyeket a Mama teregetett a padláson. (Az olasz diákok, mindkét nembeliek, ellenállhatatlan előszeretettel viseltetnek az édesanyákról szóló versek iránt.) Az egyetem széles folyosóján kifelé sereglő fiatalok és a parádés ékesszólásukból kizökkentett professzorok tréfálkozva kommentálták az eseményt, pedig az újságok és a televízió mindennap tálaltak újabb meg újabb pokolgépes merényleteket, túszejtést (hol véreset, hol rózsaszín happy enddel), repülőgép-eltérítést. Minél fenyegetőbb volt a valóság, annál karneválibb színeket is öltött. Csak aki látta húshagyókedden éjfélkor a velencei Szent Márk téren a gólyalábakon megjelenő kaszás Halált, s azt, amint hanyatt-homlok menekül előle a farsangoló tömeg - vigyorgó álarcok mögé rejtve pánikját -, az tudja, hogy a szorongató jelenségek minél abszurdabbak, annál inkább öltöznek bohócruhába. Az egyetem rácsos kapuján kívül, a Brunelleschi tér platánjai alatt a kis magyar szeminárium maradék csoportjának kiadtam az ajánlott olvasmányt a következő órára. Kosztolányi versét szótárazzák ki: a Litániát. Ismerték már Kosztolányitól a Szegény kisgyermek panaszait; a kórházba, börtönbe, halálba menőket kísérő részvétét; rejtett könnyeit Trianon után a magyar romokon, az Európa költőihez intézett sikolyát - ebben a bombariadó szünetben ismerjék meg a Litániát, ahol Kosztolányi leltárba szedi - már a harmincas években - a XX. század nonszenszét, amely a költő halála után kezdett égbekiáltó lenni, és tovább él velünk sillapíthatatlanul... Valamikor kamaszfővel úgy képzeltem, életre szóló feladat lehetne drámai művekben végigjárni Kosztolányi Litániájának minden egyes sorát. Legalább az arany-ágyán álmatlanul ülő Isten mulatságára. Miként Szophoklész ismételgette drámái végén: „Mindez Zeusz keze műve".