Sturcz János tanulmánykötete a megnyíló világ szellemi kihívására, a kortárs nemzetközi művészettel való közvetlen találkozásra reflektál amerikai és magyar kortárs művészetről szóló írásaiban. Az első három tanulmány a magyar klasszikus avantgárd képzőművészet esztétikáját, szemléletét meghatározó Fülep Lajos művészetfilozófiájának alapkategóriáit értelmezi. A második fejezet a magyar neoavantgárd mestereinek (Erdély Miklós, Hajas Tibor, Jovánovics György, Pauer Gyula, Halász Károly) főműveit helyezi posztmodern kontextusba, egy jellegzetesen avantgárd utáni szempont, a természet közvetlen használata alapján, s áttekinti a kialakuló magyar posztmodern nem az újfestészetbe tartozó, installációs és performansz művészeinek (Bukta Imre, Lovas Ilona, Gémes Péter, Elekes Károly, Július Gyula, Palkó Tibor, Szirtes János, Pantenon-, Újlak-, Block-csoport) ide kapcsolódó alkotásait.

A kötet középpontjában álló New York-i esszésorozata élményszerűen ragadja meg a világ egyik meghatározó művészeti központjának egyedülálló szellemi légkörét, s a kilencvenes évek New York-i művészetének legfontosabb tendenciáit (posztgraffiti, szimuláció, kisajátítás, újkonceptualizmus, posztfeminizmus, új fenségesség, neogeo) az ezredvég egyetemes művészetének szemléleti alapjait lerakó alkotóinak (Basquiat, Haring, Koons, Steinbach, Levine, Bidlo, Turrell, Wilson, Gober, Sherman, Holzer; Halley, Bleckner, Taaffe) tevékenységét, főműveit elemzi a szerző közvetlen kiállítási élményei alapján. Az utolsó fejezetben a legifjabb generáció azon művészeiről szóló írásait gyűjtötte össze, akik a magyar művészeti élet közgondolkodásával mit sem törődve, a legtermészetesebb közvetlenséggel kapcsolódnak az amerikai fejezetben körvonalazott kortárs egyetemes művészet párbeszédébe.