Sorozat: Mai Magyar Képzőművészet 8.
Kétnyelvű, magyar-angol kiadvány.

 

Bár szigorú értelemben nem realista, Lajta ragaszkodik az eredeti, személyesen megélt látványhoz, vizuális benyomáshoz, amit a fotó nem tud a maga teljességében visszaadni. Ezért belső térben vagy műteremben „játszódó” jeleneteinél mindig élő modelleket fest, pontosabb kifejezés, hogy modellekkel dolgozik, mivel együttműködésükben az alkotásba képei „alanyait” is bevonja, s önkéntelen mozdulataikat „befogadja” kompozícióiba. Ilyen módon művész és modell viszonya kölcsönösségen és nem hierarchián alapul, mint a klasszikus és modern festészetben. Kocsmai, koncert- és egyéb szabadtéri kompozíciói esetében helyszínen készített gyors vázlatait, skicceit, emlékképeit, illetve a végleges mű részleteit kidolgozó tus-, akvarell- és olajtanulmányait használja, s csak a legszükségesebb esetben, például tömegjelenetek ábrázolásakor támaszkodik maga által készített fényképekre. Intuíció, látvány és emlékezés egységén alapuló felfogása a klasszikus festői hagyományt idézi, de abból az önmaga számára kidolgozott, festői törekvését elméletileg is megalapozó, a külső és belső valóság képeit egyesítő „realizmus” fogalomból is fakad.

 

„A művész életének egyetlen kérdése, hogy mi a valóság?” Lajta szerint „természetesen nem azonos a tényekkel. Azokon túl van.” Túl van a külső világ képein – az emberi képzelet birodalmában, a belső képekben. „Ám mindig kell egy fix pont. Ez a fix pont a festő számára a látás.” A „közvetlen látás”, a külső képek segítségével a „festő pontosíthatja belső képeit”. Lajta értelmezésében a festő számára elérhető valóságot tehát a belső és külső képek egybeszövése teremtheti meg. „Minden azon múlik, hogy a festő milyen képeket, emlékeket, történeteket, drámákat hoz fel magából, és az adott pillanatban hogyan társítja ahhoz a tárgyhoz, amin éppen dolgozik.”