"Azzal az egykori (1972) véleménnyel szemben, miszerint Arany elmaradott volt a vele egykorú Baudelaire modernségéhez képest, egy bíráló többféle ellenérvet vonultatott fel, köztük azt is, hogy Arany költői modernségét „csak a XX. század felől érthetjük meg”. Ez az érv, mely (a visszatekintő nézőpont egyenjogúsítása révén) üdítően újszerűnek hangzott az akkori magyar irodalomtörténeti gondolkodásban, bízvást kiterjeszthető Arany kritikusi életművére is. Ha búcsút mondunk a helyen és időn felüli abszolút értelmezés gyermeteg becsvágyának, s a XX. század végéről visszanézve próbáljuk jellemezni az Arany kritikái mögül kirajzolódó módszert, szemléletet és magatartást, akkor egy meglepően modern kritikus lép elénk. Részben talán törvényszerű, mégsem pusztán optikai csalódás, hogy akit innen láthatunk, az már a mi korunkból ismerős: belátja és elfogadja, hogy normái érvénye és teljesítőképessége korlátozott, s éppen ezért nemcsak a műszerkezet egészének belső viszonyrendjére figyel, normakészletével és normakezelésével előre vetítvén a strukturalizmust, hanem a tárgykritikai beállítódás elégtelenségét is fölismerve az újabb hatáskritikai irányzatok előfutára lesz. Hogy mennyire megelőzte korát, az talán jobban kiviláglik, ha alapfogalmait és módszereit a strukturalizmushoz közel álló, illetve azon túljutó kritikusoké mellé tesszük: sem a hasonlóságok, sem a különbségek miatt nem kell szégyenkeznie." - Dávidházi Péter.