A könyv első nagy részének központi témája (Mentalitástörténeti változatok: az ellenállás magyar hagyománya) a sajátosan magyarnak gondolt passzív rezisztencia, a rossz körülményekkel szemben befelé forduló ember konok ellenállásának mint politikai és ezzel kapcsolatosan társadalmi magatartásformának vizsgálata. A tanulmány nagy kérdését, hogy a passzív rezisztencia tovább éltető vagy inkább elfojtó taktika vagy mindkettő egyszerre, e recenziónak nem feladata megválaszolni, bár kétségtelenül olyan kérdést vet föl a szerző, amelyhez ilyen vagy olyan okból mindenkinek van hozzászólni valója.
A kötetben így összegződik a tanulság: „valamennyire mindannyian egyazon hatalmi erőtér foglyai vagyunk, kiszolgáltatva annak, hogy míg használni akarjuk, használjon bennünket. Vagyis mindenki együttműködött valamelyest, akarva-akaratlan, s amire szükségünk volt, azt bizonyos értelemben el kellett fogadnunk, ha úgy tetszik azoktól. Persze, tudom, minden az arányokon múlik, vannak fokozatok; tegyünk különbséget, ha egyáltalán lehet, azok közt, akik építeni akarván működtek együtt a hatalommal, illetve akik nem tudtak ellenállni a hatalom érzéki csábításának.”

A tanulmánygyűjtemény olyan kérdéseket vet fel, amelyek ma nagyon fontosak a magyar irodalomtudomány és kritika változása szempontjából. Mondhatná valaki, hogy Dávidházi Péter megelégedett a témák és fő kérdések megmutatásával, és nagyvonalúan lemondott azok aprólékos kidolgozásáról; én inkább azt gondolom, hogy kinyitotta a lehetőségek ajtait, és utakat mutatott következő nemzedékek számára, hogy ezen a roppant fontos kutatási területen vizsgálódjanak.