Rakovszky Zsuzsa ötödik kötete három ciklusban mindössze tizenkilenc költeményt tartalmaz, ám ezek – a költő más versesköteteihez hasonlóan – nem csupán nagyfokú tematikai és motivikus sűrűséget, újszerűnek ható versnyelvet és poétikát, valamint innovatív formahasználatot mutatnak, hanem mintegy magukba sűrítik a későmodern poétikák valamennyi megszólaláslehetőségét, és számot vetnek azokkal. Az ebből kiemelkedő központi kérdés pedig az lesz, hogy vajon folytathatók-e a szimbolista-impresszionista nyugatos hagyományból származó költői eljárások, illetve a József Attila-i, újholdas és Petri György-i szemléletmódok. Ez a kérdés egy költészeti hagyomány kijelölését, a hagyományon belüli hangsúlyeltolódásokat és korábban jelen nem lévő erőforrások bevonását is feltételezi. Rakovszky lírája a fenti poétikai hagyományba a Füst Milán-i versszerkesztést és retorikát, a romantikus és 20. századi angol költészeti hatásokat emeli be, valamint sajátos bölcseleti érdeklődéssel gazdagodik. A gondolati költészet hagyományainak megújítását célzó kötet minden verse valamilyen maszk, szerep, alteregó megszólalása; a legalapvetőbb poétikai eljárás pedig a megkettőzés – elsőre transzparensnek látszó, de valójában igen bonyolult módon kiaknázott – alakzata. Emiatt érződik a kötet tematikai és motivikus összefüggéseit vizsgálva rendkívül összetartónak.