Márai plasztikus, az emlékezés spontán szeszélyét és a vonalvezetés céltudatosságát egyaránt érvényre juttató műve önvallomás és társadalomrajz, a lélek érzékeny rezdüléseinek rögzítése, egyúttal tárgyilagos, dokumentatív értékű valóságábrázolás. Kassa - a 20. század első évtizedeinek polgári miliője - igen gazdag tárgyi és szokásvilág, melyben dzsentris és közrendű értékek keverednek: ez a gyermekkori világ panorámája. Furcsa rokonok pasztell színezésű arcképei és a szegényke, cselédek, városi kisegzisztenciák árnyképei sorakoznak a lapokon, egy gyermeki felfogásmód szerint tükröztetve. A jómódú ügyvéd féltett, gondosan nevelt csemetéje furcsa, irracionális lázadással próbál kitörni e szabályozott közegből - a kiskamaszt ezért egy jó nevű fővárosi intézetbe adják. Az egyházi iskola drillje, az egyenruhás növendékek közötti viszonyok teszik igazán befelé fordulóvá. A mű első kötete a serdülőkor éveinek válságos, a belső önállósulást és az alkalmazkodás kényszerét egyensúlyozó lelkiállapotainak rajzával zárul.

A második egység az ifjúkori útkeresésről szól, az író német-, francia- és olaszországi éveiről, a háború utáni Európa mondén és forrongó világában való újságírói pályakezdésétől a szociális, baloldali mozgalmakkal való kokettálásán át korai házasságának jellemérlelő eseményeiig pásztázva a témákat. A polgári életforma "világfias" fejezetei ezek, cikázó körkép, ám a bölcsesség és rezignáltság egyre erősebb vonásaival. A "vallomások" a hazaérkezéssel, az otthoni világ friss és jóleső újrafelfedezésének ábrázolásával zárulnak: az öntudatlanság, a kiszolgáltatottság, az útkeresés tapasztalatai után a személyiség a megfigyelő, a kontemplatív író életformájába rendezkedik be. Márai az igazi íróra valló távolságtartással és finom iróniával szőtt villódzó szellemű prózája őszinteségével és tárgyi gazdagságával ma is élményt adó, lebilincselő olvasmány - a magyar memoárirodalom egyik klasszikus alkotása.