Első kiadás.

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1937-ben, az akkori Pesti Színházban, a Centrál Színház mostani épületében, Darvas Lili és Somlay Artúr főszereplésével mutatták be Molnár Ferenc háború előtti utolsó, vígszínházi darabját, s ez egyből 107 alkalommal került közönség elé.
A darab egyike azoknak az opuszoknak, amik miatt Molnár barátja, Gellért Oszkár, ki ez idő tájt a Nyugat főmunkatársa volt, sűrűn háborgott, felróva a szerzőnek, hogy az író aprópénzre váltja a maga nagy tehetségét. A laza csuklómozdulattal írt vígjátékban ugyanakkor parádés szerepek, éles poénok és halhatatlan beszólások vannak a mérnöki biztonsággal megépített, finoman rugózó cselekmény acélvázába illesztve.
Mint Molnár legtöbb komédiája mélyén, ebben is keserű legyintés van, de emberismerete, mélységes és mindig megokolt pesszimizmusa nem csupán a reménytelen röhögést hozza ki belőlünk, hanem azt a saját magunk iránt érzendő egészséges részvétet is gyakoroltatja, ami a holnapi felkeléshez ad erőt. - Gabnai Katalin, (Revizor, 2018.) írásából szerkesztve.

A milliő: "Finom kis kertes vendéglő, Budapesthez közel, a balatoni országúton. Címe »Uri csárda«. Benzinállomással. Nyár elején. Délelőtt. A kis kertben vagyunk. Háttér : földszintes ház homlokzata. Előtte járás. Az előtt sorbaállitva néhány befuttatott far ács. Balról alacsony kerítés kertajtóval, bokrokkal, kilátással a tájképre. Jobbról fák, bokrok, fal vagy kerítés. A színen - a vendéglőkertben - baloldalt, egymástól elég messze, csak két asztal van fehér abrosszal leterítve. A többi félre van állítva, mert ez vacsorahely, ide délben nem igen vetődik vendég. Az egész egy mostanában divatos, autósoknak való finom kis vacsora-kocsma az országúton francia mintára. "