Első kiadás.
A borítékot Pogány Imre illusztrálta.

Nagy Zoltánt főleg az irodalmi körökben ismerték, az olvasó nagyközönség rétegeiben csak a "vájt fülűek", a költészet árnyalatai iránt érzékenyek tudták, hogy ez az egyébként a jogászi világban tekintélyes ügyvéd egyike a kor legjobb magyar költőinek. Babits Mihály A testvér költő címet adta róla szóló kitűnő tanulmányának. Az oly kifinomult versértő Füst Milán, aki sírjánál búcsúztatta, így jellemezte: "...a csend a barátom verseiben olyan, mint egy dóm". És Füst Milán emlékezéseiből tudjuk azt is, hogy Nagy Zoltán soha életében senkiről sem mondott rosszat, még azokról sem, akik üldözték őt. De az is igaz, hogy aki csak ismerte, megszerette; noha 1919-ben a tanácsköztársaság egyik vezető közéleti személyisége volt Debrecenben, még az ellenforradalom is úgy tett, mintha nem venné észre, és Nagy Zoltán zavartalanul folytathatta Budapesten ügyvédi működését, s azok a hivatalbeliek, akik talán nem is tudták vagy alig-alig tudták, hogy költő, kivételes felkészültségű jogtudósként tisztelték.

Nagy Zoltán költészetében a hallható, látható, tapintható csend még a személyes üldöztetés és életveszély idején sem szakad fel. Történetesen zsidó származású volt, de erre ő maga is nyilván alig gondolt, emlékképei közt sem jelenik meg semmi, ami erre emlékeztetne, vallásos vagy inkább vallásra szomjazó hangulatainak sincs köze semelyik tételes hitvalláshoz. Az az örökölt emlékvilág, amely Adyt köti a protestáns múlthoz, Babitsot a katolicizmushoz, Füst Milánt, ha nem is kifejezetten a zsidó valláshoz, de az Ótestamentumhoz - Nagy Zoltántól merőben idegen.