Knut ​Hamsun (1859-1952) Nobel-díjas norvég író írói nagyságát az utóbbi évtizedekben elhomályosította a háborúban, hazája megszállása alatt tanúsított németbarát magatartása.
Első, nagy szenzációt keltő műve, az Éhség 1892-ben magyarul is megjelent. Irodalmi Nobel-díjat 1920-ban kapott Az anyaföld áldása című regényéért, amelyet Thomas Mann a „végletes kifinomultság és ősepikai egyszerűség keverékének” nevezett.
Alakja körül a mai napig is időnként fellángol a vita, amelynek középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon lehet-e, és ha igen, hogyan lehet elválasztani a hatalmas, mindenki által elismert életművet öregkori „eltévelyedésétől”: 1940-ben cikkeiben az ellenállás feladására, a német „misszió” támogatására buzdított. A norvég Legfelsőbb Bíróság a háború után, figyelembe véve, hogy Hamsun többször közbenjárt halálraítéltek ügyében, és Hitlerrel is szenvedélyesen összeszólalkozott, a 87 éves írót két és fél éves házi őrizet és vizsgálat után 325000 korona pénzbírságra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
A Benőtt ösvényeken a kilencvenéves, süket, a világtól teljesen elszigetelt író utolsó könyve, megrendítő önvallomás ezekről az évekről, valamint a háború utáni felelősségrevonásról. Ebben a könyvében különös módon támad fel újra az ifjúkori Hamsun megkapó, lírai, természetközeli ábrázolásmódja, miközben tisztánlátással igyekszik – talán önmagának is – magyarázatot találni a történtekre.