A ​költő vallomása:
Ha minden korban másképp beszél is a vers, ha kénytelenek vagyunk is a régi költők olyan nagyon szívünkhöz nőtt, ízlésünkbe épült eszközeit félrevetni, a költészet, legalábbis a nekem fontos költészet lényege csupa ősi, elemi tapasztalat. Nem tudunk megrázóbbat mondani, mint a szüntelenül fenyegetett lét szorongató drámája, csontig ható gyönyörűsége. Ugyanazok az alaktalan szörnyek ólálkodnak körülöttünk is, mint a barlangmagányban kuporgó ősember körül. Ugyanaz a láz emészti gyönyörre szomjas húsunkat. Nekem a vers forrása az a döbbenet, amit a kívülünk, bennünk csodálatosan és ijesztően áradó, a teremtés és a pusztulás képeit szakadatlanul egymásba játszó, homályos vagy meg-megvilágosuló világ láttán érez az ember. Mindig is az a vágy sarkallt írni, hogy megpróbáljam megközelíteni a kimondhatatlant. Egy-egy váratlanul felragyogó tárgy szépségében éppoly leírhatatlan, mint a tudat derengő emlékképeket, indulatokat, biztos ismeretet és bizonytalan sejtelmeket, látványt és gondolatot egyetlen lángba fellobbantó pillanata. Ritkán történhet meg a csoda, úgy szólni a világról, hogy a szó visszanyerje érzéki erejét, hogy testté váljon az ige. Könyvemet azoknak ajánlom, akik ezt a csodát várják a verstől.