Egy sebesült magához tér ájultából a hegyen. Egy hegyi barlang előtt fekszik, bentről pedig kalapácsolás zaja hallatszik. Három kovács szedte őt össze a kőomlás közül, a sebeit is bekötözték. A férfi lassanként beletanul az életükbe, rájön, hogy barlangjuk és műhelyük életét szorongatóan szigorú szabályok irányítják, a hallgatag férfiak pedig időtlen idők óta kardokat kovácsolnak ebben a világtól teljesen elzárt, rabtartó barlangban. A zárt tér nem sok szabadságot ad számára, az idő, miután óráját egyetlen kalapácsütéssel összetörik, megszűnik a számára. A férfi megpróbálja rekonstruálni, hogyan jutott erre az abszurd helyre, miféle furcsa békétlenség vezette a hegyek közé. Aztán nemcsak a kardkovácsolásba tanul bele (különös tekintettel a szamurájkardokra), de az évi egyszeri vadászatba, a főzésbe, a zenélésbe és a hegyi élet minden fortélyába ezek között a magában mitikus alakokról elnevezett, különös kovácsok között, rész vesz életükben és történelmi disputáikban, hogy aztán a Hadészi Legényegylet társaságában összekeveredjen látvány, jelen, múlt, mítosz és valóság; a könyv a víziókon át nemcsak a halálhoz, de a szabadság vizsgálatán át narráció felbomlásához is elvezet, és a fogható, szorongató tárgyszerűség immár végképpen összekeveredik a fikció időtlen terével ebben a majd hétszáz oldalas, monumentális regényben. Néha ránk fonnyad az idő, máskor illékonnyá válik, s megfoghatatlanul szökik. Ötszáz év, ötezer év; mi az nekünk: előttünk az élet. Biztonságkeresés küszöblétben avagy hangolunk a hallgatáshoz?