Az Abigél úgy készült annak idején, hogy voltaképpen nem is készült, csak elmeséltem azoknak, akik átélték, azért, mert átélték, és azoknak, akik nem élték át, mert nem élték át, milyen az, amikor az emberiség elveszti józan eszét, és ránk tör a kivédhetetlen háború. Nem szeretem a fényképeket, magam sose készítettem felvételt semmiről, az én mértékegységem a szó, az ábrázolás; az Abigél-ben a Matula intézeten és lakóin kívül az is benne van, aki akkor, mikor mindez Vitay Georgina körül megesett, maga is nagyon fiatal volt, ott élt a vaskos falak között és rémülten figyelte, nincs az a kapu, amit fel nem tudna tépni a háború vihara. Neveltetésem, amely egy külföldi nevelőintézetben már csaknem befejeződött, az Abigél-ben ábrázolt esztendőkben kapta meg a reális végbizonyítványt, 1945-ben már úgy hagyhatta el a Debreceni Kormánnyal régi otthonát az ifjú tanárnő, aki az új és végre demokratikus Magyarország felépítésére indult el Budapestre a kormányvonaton, hogy pontosan tudta, mit akar és mit nem akar, azt is, milyen haza az, amelyben minden polgár boldogan élvezi a békét, és örül az életnek, miután meggyászolta és elsiratta a halottait. Nem Zsuzsanna vagyok, nem Gina, még csak nem is Torma Gedeon. Máshol keressen az olvasó: az emberiségért való rettegésben, a tényben, hogy amikor az emberiség megőrül, mindenkinek legjobb mivoltát kell aktivizálnia, hogy túléljük a válságot. A világ védelme vagyok gondolataimban ebben a regényben, és a világ reménykedése is, hogy soha többé ne kelljen félnie senkinek semmitől, ha ártatlan.