Stendhalnak, aki a Vörös és feketével kezdte regényírói pályáját, A pármai kolostor öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de e kevesek közt nagy vetélytársa, Balzac, így nyilatkozott róla: „Stendhal olyan regényt írt, amelynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!… Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat – egy zsarnok udvarát!… Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!… Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!” „A pármai kolostor mindenekelőtt a tizenkilencedik század nagy regénye, a szabadság és a boldogság követelése a szent Szövetség, Európa akkori Atlanti Paktuma korában” – írta róla legutóbb Aragon. A Pármai kolostorban csodálatos egységben találkozik Stendhal társadalmat leleplező kritikai realizmusa és páratlan romantikája, mely ártatlanságukban és romlottságukban egyaránt elragadó nőalakokban és varázslatos olasz tájakban bontja ki az öreg Stendhal szenvedélyes és mégis szemérmes líráját, végső vallomását az életről és a világról. Stendhalnak ezt a regényét is Illés Endre fordítói művészete hozza közel a magyar olvasóhoz.