Aki ​a síkságot látni akarja, annak meg kell másznia a hegyet.
Csáth Géza nem volt rest az ormokra kapaszkodni.
Zenélt, zenét szerzett és írt a zenéről, hogy megértse titkát.

„Hallom és elfelejtem. Látom és elhiszem. Csinálom és megértem.” Konfuciusz tapasztalata érződik Csáth minden, a zenéről írott mondatában. Titkok tudója volt, titkok tudósa, aki egyre többet tudott egyre kevesebbről.

Kortársként nehéz befogadni a gyökeresen újat. Ő azonnal megértette Bartók zsenijét, rögtön tudta, kicsoda Schönberg.
A szecesszió Budapestjének nemzetközi színvonalú hangversenyéletéről és operabemutatójáról megragadó egyszerűséggel írja személyes-szenvedélyes beszámolóit. Mindegy, hogy Wagnerről ír vagy egy Schubert-dalestről, Beethoven-szimfóniáról vagy Brahms kamaradarabjairól. Csáth a zenei élménynek, ennek a semmihez sem hasonlítható, és semmivel nem helyettesíthető élménynek a krónikása.

Minden mondatával „lelki tükörrendszereink”-et segít beállítani, hogy egyszerre tudjunk figyleni a zeneszerzőre, az előadóra – és önmagunkra.

Személyessége sosem tolakvó. Csak annyit jelent: számára a zene nélkülözhetetlen szellemi-lelki táplálék, „személyes ügy”.

Kevesekről írhatnánk le jó lelkiismerettel: nyúlfarknyi recenziókban is író marad. S mivel íróként a legnagyobbak testvére, zenészként megengedheti magának, hogy csodálójuk legyen. Bachnak, Puccininek, Chopinnek, Debussynek.

A művészi munkáról azt vallja, hogy annak alapja a „csodálkozás. A psziché meghatott rmeegése, átizzása az impressziók hatása alatt. Az élet átértésének gyönyöre ez. Semmit sem kapunk vele, és mégis végtelenül gazdagodunk általa.”

Ennek a végtelen gazdagodásnak, az élet átértésének lehetünk részesei a Zene hallgatása – és Csáth olvasása révén.