Szabó Magda esszéi az írótárs - és persze számos esetben a kortárs - különös beleérző képességét, azonosulni tudását mutatják, ugyanakkor jellemzi írásait a széles történeti, műfajelméleti, irodalomtörténeti perspektíva, a kolléga érintettségéből adódó "személyesség", és persze az utánozhatatlan stílus. Az utóbbinak két - látszatra nagyon különböző - összetevője van: a puritán egyszerűség és a hallatlan könnyedség, vagyis együtt mutatja föl magát a kifinomult esszé-irály és a mindig konkrét prózaiság.

Szabó Magda ilyenformán nem csupán a művekre tekint, látja mögöttük az alkotókat is: A merengőhöz című vers mögött a szerelmes Vörösmarty Mihályt (Egy író indulása); érdekes rajzolatot ad az 1824-25-ös esztendőről, a Jókai születése körüli hónapokról, amikor például Vörösmarty hálás hangú levelet küld a verseit figyelemre méltató Kazinczynak, amikor például megindul a Felsőmagyarországi Minerva (Mielőtt Jókai megszületett). Ugyancsak alkotáslélektani szempontokra, emberi mozzanatokra ügyelőek Szabó Magda invenciózus, bensőséges hangú verselemzései (Babits Mihály, Berde Mária, Móra Ferenc, Szép Ernő, Gyulai Pál munkáiról). Az irodalmi alkotásokba úgy mélyed el elemzőn, hogy közben ábrázolja a kort, a körülményeket, a művet meghatározó emberi dimenziót, az alkotó habitusát. Ilyen metszetekben pompás kisportrékat alkot Vachot Sándornéról - aki Petőfi szerelmének, Csapó Etelkának a húga volt - (A kis Vachotné), azután a hozzá legközelebb állóról, édesanyjáról (Egy írótársam halálára), Neményi Liliről (Úgy hívták, hogy Lili), Nemes Nagy Ágnesről (Sztélé), Mándy Ivánról (Mi az, öreg, elmentél?) vagy Ottlik Gézáról (Adalék az Ottlikiászhoz: Ludány).