Az írók azon maroknyi csoportjához tartozik, akik eszembe ötlenek akkor, mikor azt mondom: az irodalom a vallásom. Jonathan Franzen.

A boldog árnyak tánca a 2013-ban Nobel-díjjal kitüntetett Alice Munro első könyve. Nyolc évet kellett várnia, mire megjelenhetett. És mi volt a Vancouver Sun szalagcíme? Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon. De az idő őt igazolta, ezek a hol hosszabb, hol rövidebb novellák a műfaj iskolapéldáivá és az olvasók kedvenceivé lettek.
Igaza van Jonathan Franzennek abban, hogy Alice Munro semmi másról nem ír, mint az emberről, csakis az emberről. Ráadásul ugyanazokat az embereket ismeri, mint mi. Sőt személyesen minket ismer. Az olvasó már-már szeretne elbújni a tekintete elől, mert túlságosan sokat tud gyarlóságainkról, botlásainkról, bűntudatunkról, megbánásainkról, bizonytalanságunkról, arról, hogyan cselekszünk vagy nem cselekszünk válságos helyzetekben. És hogy mit teszünk akkor, amikor eljön a menekülés pillanata. Mert Munro szerint ez a közös bennünk, bizonyos élethelyzetekben mindannyian szeretnénk elmenekülni, csak nem mindannyian tudunk. De vajon miért nem? Többek között erre a kérdésre keresi a választ ez a tizenöt varázslatos novella is.