Sorozat: Magvető Világkönyvtár.

Hazájának kritikusai ennek a regénynek a megjelenése óta nevezik – hol megbecsülő jellemzésül, hol lebecsülő minősítésül – bohócnak, kölni bohócnak, esetleg „a nagy kölni bohócnak” a Nobel-díjas Heinrich Böllt. Nem tiltakozott emiatt sohasem az író. Bohócának, Hans Schniernek életrajzilag legtávolabbról sem rokona, de ez a hőse az első olyan hős, akinek a nézetei mindenképpen az ő nézetei. Schnier az, aki szenvedélyesen és konokul megtagadja azt a világot – társadalmat, jólétet – , amelyben berendezkedhetnek, élhetne (nem kellene ehhez más, mint némi nyájas megalkuvás). Schnier az, aki már képtelen nem fellázadni a történelemfelejtés múltkozmetikája ellen, aki képtelen elfogadni erkölcsi dogmákat és osztálydogmákat: az öreg, dúsgazdag „barnaszenes” (bányatulajdonos és részvényes) Schnier fiaként fölcsap bohócnak, pantomimot táncolva, bukfenceket hányva vállal szatirikusi szerepet. Hivatása kényszerpályáján vállalja a lecsúszást is, nagyobb színpadokról kisebb színpadokra szorul, lecsepüli a kritika, a regény végén a bonni pályaudvar lépcsőjén ülve gitározik és énekel, és rézpénz hull adományokért kitett kalapjába. Elhagyott, szomorú szerelmes férfi is Hans Schnier: szeretett egy lányt, hált vele, megszökött vele, boldogok voltak szegényen, bolondos-gondtalan vadházastársakként járva az országot. Mindaddig, amíg kettőjük közé be nem férkőzött a vallási és a polgári erkölcs szerelemnyomorító törvényrendje, s el nem hagyta Schniert a kedves Marie. Schniert a galád és álszent társadalom megakadályozza abban, hogy a szerelemben, a szerelemmel valósítsa meg az ember szabadságát.