1984-ben jelent meg Márton László Nagy-budapesti Rém- üldözése novelláinak első kötete. E mű szerzett helyet és rangot az írónak, ettől kezdve számít Márton László a posztmodern magyar próza nagyjának. Most, sokfelé való kalandozás után (amelyekbe egészen konzervatív szellemű és irályú művek is belefértek), az első nagy opusz újrakiadása, valamint tetemes megbővítése mellett döntött a szerző. A jóval, szinte egy évtizeddel később keletkezett rém-üldöző írások szervesen illeszkednek a korábbiakhoz, azok stílusát, felfogásmódját, poétimukát szervesen folytatják, azokkal abszolút egyneműek. Sajátosságaik így ugyanazok, amelyek a korai novellákéi is voltak. Márton fő problémája, tematizált, önreflektált mondandója a szövegközöttiséggel kapcsolatos. Hogyan szólalhat meg az író, hogyan állíthat új (?) szöveget a szövegek meglévő univerzumába, miként utalhat kontextusaira, hogyan térhet el a korábbi szövegektől, hogyan utalhat vissza rájuk, hogyan fordíthatja ki őket, hogyan viszonyulhat hozzájuk, hogyan válhatnak írásai értelmezésekből értelmezendőkké. Ilyen és hasonló kérdések konkrét válaszkísérletei a Rém-üldözés novellái, ám - jótékonyan eltérve posztmodern, ámde dogmatikusabb pályatársaitól, Márton László kitűnően ért hozzá, hogy azért sztorikat is kínáljon, képeket, látványokat, alakokat, figurákat vonultasson fel, fantasztikusnál fantasztikusabb ötletekkel bűvölje el az olvasót, nyelvi, stiláris és retorikai ínyencségekkel szórakoztassa el a vájtfülű értőket, jótékony drasztikumokkal a nyersebb hatásokra vágyókat.