(A KMENy regénypályázatának díjnyertes műve.)

A történelmi, s pláne az egykorú valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáit ábrázolni, de még tán észlelni sem képes gazdász-író következetesen azt a világképet próbálta „komoly” műveiben is érvényesíteni, ami a Csít, majd a nyomában sorjázó számos állatregényt, s persze a Tüskevárat és a Téli bereket olyannyira vonzóvá teszi. Barátság, szolidaritás, az anyaföld-anyatermészet kötőereje – ilyen alapokra épült például ugyancsak pályázatnyertes regénye, az 1938-ban írt és 1939-ben rögvest könyvsikerré váló Zsellérek is.

A tízes-húszas években játszódva „értelemszerűen” a fronton harcolókhoz méltatlan hátország meg a forradalmak viselik a koromfekete színt, míg ellenben az ellenforradalmi hajnal ily emelkedett beköszöntőt kap az elbeszélőtől: „Tudtam, hogy szabad már az utam, tudtam, hogy a törvény újra törvény, az imádság újra imádság lett. Tudtam újra, hogy a börtön: börtön, a templom: templom.” „[N]e feledd el, egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten” – kapja a jó tanácsot a falu által tisztelt és megsüvegelt tiszttartótól a Zsellér fiú, aki kevéssel később maga is émelyegve ismeri fel a főváros bűnösségét: „Miféle nép ez? Hát értenek ezek magyarul? Mióta Pesten volt, ez volt az első eset, hogy gondolatban szándékosan ellökte magától a várost. Úgy érezte, az a forrás, mely a forradalom rothadását hányta az országra, még nem száradt ki…”

Habár a Zsellérek lapjain felbukkan a hazafias ügyek ellen ágáló rőfös, s az elbeszélő a kommün bukása után sokszor találkozik a jelenséggel, ahogy a boltosok arcán a „megvetés, düh, keserű gúny, bosszúvágy, fenyegetés, félelem összeolvadt valami rettentő torz, fogcsikorgató átokká”, azért a nyílt antiszemitizmus nem volt Fekete műfaja. Nála a hangsúly sokkal inkább a híg, a megfertőzött, a közösség magasabb érdekeit megtagadó magyarok bírálatára helyeződött, s a nemzeti gondokra a gyógyírt elsősorban a földhöz-néphez hű, osztálykülönbségekre sosem tekintő, de öntudatos, vidékről jött új értelmiség nyújthat.