"Nincs semmi szomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre, nyomorban" – idézi Dante szavait a Pokol ötödik énekéből a most közreadásra kerülő visszaemlékezések első oldalainak egyikén Rákosi Mátyás. Ez az olaszul idézett mondat sokat elárul arról, miként értékelte saját egykori helyzetét a szerző, s milyen lelki állapotban látott hozzá memoárjai megírásához. Rákosi Mátyás hosszúra nyújtott "gyógykezelése" – valójában saját maga által is száműzetésnek minősített szovjetunióbeli tartózkodása – idején, 1958-tól mintegy tíz éven át visszaemlékezéseinek megírásával foglalatoskodott. A szovjet levéltárakban elfekvő visszaemlékezésekről 25 éven át csak kósza hírek jutottak el Magyarországra, míg végül maguk a kéziratok is megérkeztek Rákosi egyetlen, még élő testvéréhez és általa a kiadóhoz. A most közreadásra kerülő, két kötetet kitevő "részlet" az 1940-1956-os időszakot, Rákosi politikai pályájának legfontosabb szakaszát öleli fel. Ezt az időszakot, különösképpen az 1949 utáni éveket nem utolsó sorban Rákosi személye és tevékenysége avatta a II. világháború utáni magyar történelem meghatározó, még napjainkat is befolyásoló éveivé. Az első kötetben Rákosi Mátyás életútjának 1940-től, a Csillag börtönből való szabadulásától 1948 közepéig, a MDP megalakulásáig tartó szakaszát kísérhetjük végig. A kötetszerkesztők által "Szabadulás – háború – emigráció" címmel jelölt első nagy részben képet kapunk börtönéveiről és "börtönélményeiről", a szabadulás körülményeiről, utazásáról a Szovjetunióba, arról, hogyan szembesült Moszkvában a magyar emigrációt ért törvénysértésekkel és a sztálini vezetés kíméletlenségével. A visszaemlékezések jól érzékeltetik, Rákosi hogyan méri fel azokat a kereteket, amelyek között politikai karrierje veszélyeztetése nélkül érvényesítheti bizonyos elgondolásait. A háborús évek élményanyaga, az evakuálás, fronttapasztalatok, előadókörutak mellett előtűnnek a magyar emigráns kommunisták és természetesen vissza-visszatérően, kapcsolatai a szovjet vezetőkkel, elsősorban Sztálinnal és Dimitrovval. A Szovjetunióban töltött emigráció négy évéről írt fejezet sok eddig nem ismert részlettel gazdagítja Rákosi Mátyásról alkotott képünket. Az 1945-1948 közötti évekről szóló részben a személyes élmények helyébe fokozatosan a politika történései lépnek. 1945 eleje, a hazatérés új ismeretségeket teremt. Felvonul a koalíciós évek szinte teljes vezető garnitúrája. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjai, pártvezetők, értelmiségiek, később az egyházi vezetők. Talán csak a kommunisták bemutatása hiányos, bár Nagy Imre és Kádár János sorra kerül. Pozitív szereplőket itt már alig találunk nála: aki kezdetben demokrata volt az reakcióssá, aki baloldali volt az jobboldalivá, egyesek rendőrspiclivé válnak. Kíméletlenségében is érdekes jellemrajzok színesítik a kötetet például Nagy Ferencről, Balogh Istvánról, Böhm Vilmosról, vagy az ingadozó demokrata jelzővel illetett Tildy Zoltánról, az állbaloldalinak titulált Szakasits Árpádról és Marosán Györgyről. Olykor a koncepciós perek érveit ismerhetjük fel a politikai ellenfelekről írt sorokban. A kötet lapjain bepillantást kapunk a kamarilla-harcokban, a politikai cselszövés rejtelmeibe. Rákosi a korabeli dokumentumoknál és a feldolgozásoknál színesebben tárja elénk manővereit, hogyan játszotta ki egymás ellen a pártokat, hogyan szűkítette, majd hogyan tette lehetetlenné riválisai helyzetét. Mint ahogy annak idején, most is kitüntetett terjedelemben és némi büszkeséggel emlékezik a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt szétveréséről, és különösen Nagy Ferenc megbuktatásáról. De nem feledkezik meg a nemzetközi kapcsolatok alakításában betöltött szerepének bemutatásáról sem. A memoár külön érdekessége az 1946. júniusi amerikai útról készült, élménybeszámolónak is beillő rész.