A gyűjtő furcsa csodabogár. Néha olyan eldugott műfajra specializálja magát, ahová a hivatalos muzeológusok már nem is tudják követni, így magának kell feldolgoznia a vadászterületét. Egyeki-Szabó Tamás például a vértálak megszállottja, vagyis a késő középkori, német műhelyekben készült, domborított mintákkal ellátott réztányéroké. Amik úgy ragyognak, mint az aranytálak, ha gondosan kipucolják őket. Vészjósló magyar elnevezésüket egykori funkciójukról kapták, hiszen ezekbe a tálakba eresztették a vért az eret vágó orvosdoktorok, mint azt a korabeli fametszeteken vagy egy Ghirlandaio-freskón is láthatjuk. De persze nem csak erre használták őket, a trébelt réztányérokban mosakodni lehetett, kifényesítve a gyertyák fényét sokszorozták meg, megrakodva komatálként szolgáltak, de a keresztelés és a felajánlás liturgiája során is hasznukat vették. (Tiziano bécsi Danae-festményén az aranyesőt vértállal fogja fel a szolgáló.) Népszerű és megbecsült házi kellék volt a német polgárság körében, de elterjedt egész Európában. Egyeki-Szabó több mint négy évtizede gyűjti a vértálakat, egyedülálló kollekciót halmozva fel belőlük. Decens, magánkiadású katalógusában most közkinccsé teszi majd 200 darabos gyűjteményét. Gótikus halhólyag-minták, terhes Szűz Mária, szkíta-jellegű futó szarvas, Szent György, lépes mézet nyalogató medve, Cicero-profil és reneszánsz sellők. A középkor végén serénykedő német céhmesterek gondos munkát végeztek, kalapáltak, trébeltek, poncoltak, a késő gótikus motívumkészletbe bele-beleszőve egy-két reneszánsz elemet. Egyeki-Szabó élvezetes tanulmányt illesztett a képkatalógus elé, amiben elemzi a vértálak művészettörténeti környezetét.